A havas táj mesebeli szépsége képes megtestesíteni és kézzelfoghatóvá tenni egy vágyott világot, amelyről azt képzeltük, hogy talán csak kitalált történetekben létezhet. A hóesés kristályként ragyogó finom szemcsék szemerkélése az égből, mintha apró ékkövek hullanának odafentről, amelyek egy tündér varázspálcájáról peregnek alá gyors egymásutánban, hogy ünnepi csillogást vonjanak a szerelmespár köré. Képeslapokról vagy romantikus álmokból ismerős a kép, ami valósággá válik, ahogy egy lovas szán suhan a szűz havon, hogy az ifjú párt a menyegző helyszínére repítse, és olyan belépőt biztosítson nekik a násznép előtt, amelynek látványa örök emlék marad mindenkiben, aki csak tanúja lesz. A meleg szőrmekabátka öleléséből aláhulló menyasszonyi öltözék a földre érve egybeolvad a hóval, az ara ékszereinek csillogása pedig megszázszorozódik, ahogy a vakító fehérség fénye rávetül. Mintha a régi korok báli szezonjának egy rangos eseményének közepébe csöppenne a pár, amikor végiglépdelnek az úton a terem felé, melynek ablakaiban és asztalain mécsesek és égősorok teszik meghitté a hangulatot és a kandalló lobogó tüze meleg fénybe vonja az arcokat.
A téli esküvő egyetlen napja annyi színt és árnyalatot rejt, mint maga a házasság, amelyre aznap tesz fogadalmat két ember, aki szentesíteni vágyik a szerelmét. A karikagyűrűk másként ragyognak a tájat fehérbe vonó porcukorszerű hó vakító fényében és másként a benti bensőséges megvilágításban, a hideg és a meleg, a mindent elborító fényesség és a sötét, melyben a tér egy-egy kiemelt pontja nyer csak megvilágítást, az ezüstre emlékeztető hűvös szikrázás és az aranyat idéző meleg ragyogás két különálló, mégis egységet alkotó ember összeolvadását jelképezi.
